Kezdem tehát az elején.
Hogy miért is kezd el valaki hálózatépítéssel foglalkozni?
Azt láttam, hogy akik körülöttem élnek, éltek, nem tudták elérni az életükben, amit szerintem el kellene érnie egy embernek.
Hogy ez micsoda?
Mindenkinek más.
Hogy akkor meg honnan tudom, hogy nem érték el?
Rém egyszerű!
Ha valaki úgy él, ahogyan szeretne, ha birtokolja azokat az értékeket, amiket szeretne, akkor az ilyen ember megelégedett, boldog és mosolyog.
Valamint nem nyavalyog állandóan, nem keresi folyamatosan másokban a hibát, nem is száll be az ilyesmiről szóló beszélgetésekbe vagy vitákba.
Amit viszont magam körül látok általánosan, az komor, gondterhelt ábrázat. Mosoly csak nyomokban.
Ha valakivel szóba állok, a második percben tutira a kormányt kezdi szidni, és sírdogál, hogy neki nem jön össze semmi, meg nincsen szerencséje.
Aztán azt látom, hogy, aki lenyomja az általánosan elfogadott, és tömegek által egyetlen útnak tartott, üdvözítő negyven évet egy (vagy több) melóhelyen, azok ennek a vesszőfutásnak a végén nem révbe érnek, hanem válaszút elé.
Vagy azt választják, hogy tovább dolgoznak, és akkor valahogyan majd megélnek halálukig, vagy azt, hogy még inkább lecsökkentik az igényeiket, és szomorú félhomályban, élik le a hátralevő éveket, házukat csak akkor elhagyva, ha éppen a gyógyszertárba mennek méregdrága mérgeket venni maguknak.
Lehet, hogy valahol van olyan ember, aki az állásából teremtett magának olyan lehetőségeket, hogy a nyugdíjas éveket boldogan, pihenéssel, anyagi jólétben töltheti.
Ha ismersz ilyet, mutasd meg nekem is!
Figyelem! BKV – tól 100 milliós végkielégítéssel távozott, és ezekhez hasonlók klánjának tagjaival nem ér példálózni!
Igen én is állásban voltam.
De éreztem is, hogy nem haladok. Ezért hívják állásnak!
Nem haladtam, legalábbis előre nem. Inkább szépen, egyre gyorsulva hátrafelé.
És ezért kezdtem keresni.
Már 1992 – ben részt vettem több olyan bemutatón, ahol azt állították, hogy éppen ebből az általam gyűlölt állapotból mutatnak kiutat.
Nem jött be! Nekem.
Egyre másra hallgattam végig ilyesmiket, és valahol mélyen éreztem, hogy ezen a tájékon kell a megoldásnak lennie.
Persze én is megpróbáltam a kollégáknak elmondani, hogy mit kellene csinálni.
Kiröhögtek!
Csak bámultam, hogy a számomra vadiúj lehetőségekről, melyek éppen csak betették a lábukat az országba, ezek a derék volánművészek már mindent tudnak. Mindig meg tudták nekem mondani, hogy az adott dolog miért nem lesz sikeres.
Így volt ez a DXN – nel is.
De számomra ezek a negatív megnyilatkozások, csak olaj volt a tűzre.
Azt mondtam magamnak: azért is bebizonyítom nekik, hogy én sikeres leszek.
Volt, amelyik azt mondta, hogy majd akkor fogja érdekelni a dolog, ha látja, hogy egy új Mercivel járok.
Hát a Merci még nincsen meg, de a két éves Mazda ötöst már megmutattam neki.
Mit gondolsz, mit mondott?
Régebben a hülye voltam, aki olyasmivel foglalkozik, amivel normális ember nem.
Most meg én lettem a szerencsés, akinek sikerült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése